Az irodalom vezére volt, igazi vezérlőfénye, egyben mumusa lett a költőknek, íróknak, tanítványainak. Roppant műveltségéről, tehetségéről, komolyságáról rengeteg bizonyíték van, a Nyugat főszerkesztőjeként pedig sorsokat formált, sorsokról határozott. A New York Kávéházba nem éppen a féktelenség hajtotta, sokkal inkább a szerkesztőségi munka.
Szekszárdon született 1883. november 26-án. Költő, író, irodalomtörténész, akadémikus, műfordító, a 20. század eleji magyar irodalom jelentős alakja, a Nyugat első nemzedékének tagja.
Érettségi után a budapesti egyetem magyar-francia szakára iratkozott be, de végül a latint választotta. Nyelveket, esztétikát, filozófiát tanult, érdeklődött a modern külföldi irodalom iránt, rendkívüli műveltségét tanárai is elismerték. Egyetemi évei alatt kötött életre szóló barátságot Juhász Gyulával, Kosztolányi Dezsővel és Oláh Gáborral. A diploma megszerzése után vidéken tanított, 1911-ben került Újpestre gimnáziumi tanárnak. Juhász Gyulával, Kosztolányi Dezsővel, Tóth Árpáddal kis önképző kört alapítanak, ők lesznek az új nemzedék, amely hamar az első vonalba jut, majd rövid időn belül kiegészültek a nagyváradi költőkkel, Ady Endre, Bíró Lajos és Nagy Endre személyében. 1902-től megjelenő verseire és műfordításaira figyelt fel Ignotus Pál, így a Nyugatnak 1908-as indulásától kezdve munkatársa, 1916-tól szerkesztője, majd főszerkesztője lett.
Babits művei is hozzájárultak a Nyugat szellemiségének formálásához. A követelmény a kezdetektől fogva magas volt: Osvát Ernő Ignotus főszerkesztősége mellett volt meghatározó szerkesztője, majd főszerkesztője a lapnak, és legendás volt az általa képviselt minőségkultuszról. Osvát úgy alkotott maradandót, hogy sorra fedezte fel a lap számára a tehetségeket, és tanácsaival, a szövegek feletti bábáskodásával elérte, hogy a legjobbaknak is a lehető legigényesebb munkái kerüljenek nyomtatásba. Amikor Osvát 1929-ben meghalt, előbb rövid időre Móricz Zsigmond és Babits Mihály közösen szerkesztette a Nyugatot, majd 1933-tól Babits egyedüli főszerkesztője lett a lapnak, amely 1941-ben a költő halálával meg is szűnt.
Főszerkesztőként rendkívül karakteres volt. Munkatársai gyakran használták vele kapcsolatban a tanár, a tanító metaforákat, de ítélkező bíróként is tekintettek rá. Zelk Zoltán szerint Babits volt a világítótorony egy kis szigeten, amely dacol a háborgó tenger hullámaival, Radnóti Miklós pedig az „élő Mértéknek” nevezte” őt. Babits pozíciójának szilárdságához hozzátartozott alapvetően konzervatív hozzáállása az irodalomhoz és a közélethez, ugyanakkor a Nyugat nemcsak az avantgárdtól tartotta magát távol, hanem az ugyancsak konzervatív népnemzeti hangtól is, egyfajta higgadt nyitottságot mutatva az „új idők új dalai” felé.
A folyóiratban életművének döntő része, mintegy kétszáz verse, három regénye, húsz novellája, színjátékai, több mint száz cikke, esszéje, ötven fordítása jelent meg, kritikai sorozatot vezetett Könyvrőlkönyvre címmel.
Korai művein az antik kultúra hatása érezhető, szemléletének konzervatív vonásai főként a kultúra értékeinek őrzésére vonatkoztak. 1911-ben fogott bele legnagyobb műfordítói munkájába, Dante Isteni Színjátékát ültette át magyarra. Jelentős műfordítása még Shakespeare-től A vihar, Baudelaire-től A romlás virágai (Szabó Lőrinccel és Tóth Árpáddal közösen), Szophoklész Oidipusz királya és az Erato című gyűjtemény.
Ady Endre halála után a költő özvegye, Adyné Boncza Bertával keveredett szerelmi viszonyba, végül mégis Tanner Ilonát vette el 1921-ben, aki Török Sophie néven ismert írónő volt. Gyermekük nem született, Sophie öccsének kislányát, Ildikót fogadták örökbe.
A világháború kitörése után pacifista nézetei miatt felfüggesztették tanári állásából. Lelkesen támogatta az őszirózsás forradalmat, a proletárdiktatúra idején a budapesti tudományegyetemen tanított, ezért később megfosztották tanszékétől, és nyugdíját is megvonták.
1927-ben jelent meg legjelentősebb regénye, az önéletrajzi ihletésű Halálfiai. Egy év múlva közölte a Nyugatban Az írástudók árulása című tanulmányát, melyben Julien Benda azonos című könyvére (1927) reagált. Az értelmiség felelősségét ostorozó írás óriási visszhangot keltett. Később tagjává választotta a Kisfaludy Társaság, majd a Baumgarten alapítvány kurátora lett.
Folyóirat-szerkesztőként szívesen adott helyet a népi költők és a fiatalok műveinek, de idegenkedett a szocialistáktól és a nyílt, egyértelmű politizálástól.1937 áprilisában daganat okozta gégeszűkületet állapítottak meg nála. Az 1940-ben megjelent bibliai témájú, jelképes elbeszélő költeménye, a Jónás könyve emberi és művészi fejlődésének összefoglalása. 1941 márciusában még megtartotta akadémiai székfoglalóját, de ezután szinte teljesen beszédképtelen lett, 1941. augusztus 4-ére virradó éjjel halt meg Budapesten.
Halála után a hatóságok nem engedélyezték a Nyugat megjelenését, mivel a lapkiadási engedély az ő nevére szólt. A folyóirat munkatársai, akik már 1924-ben különszámot szenteltek munkásságának, az Illyés Gyula szerkesztette Babits Emlékkönyvben (1941) búcsúztak tőle.
A szigorú és komoly életmódot igénylő munka mellett imádott olvasni: krimirajongó volt, ugyanakkor örömmel olvasta a már-már pornográfiát súroló erotikus műveket is, rajongott Bartókért, szeretett a Nyugat kritikusaival, köztük Schöpflin Aladárral sörözni, élvezettel játszott Ildikó lányával, szabadidejében síelt és napfürdőzött.